Tömeg volt, nagy tömeg, Robi leszegett fejjel próbálta széttolni maga előtt az embereket – nem jó annak a szemébe nézni, akit éppen eltaszítasz, ha nem is durván teszed.
Így haladt, furakodott, amikor meglökött egy asszonyt, finoman, éppen csak annyira, hogy oldalt dőljön pár centit, és a válla már ne akadályozza Robit tovább haladásban.
„Naa!” – fordul feléje a nő, aki Robiban bizonytalan, nagyon mélyen elkallódott emlékképet hozott fel egy pillanat tört része alatt. Valakire hasonlított, de az nem lehet, hogy valóban ő lenne az. Menni, furakodni kell tovább. De, a sejtés és az emlék erősebb volt.
„Ági?” – kérdezte zavartan, bizonytalanul, elnézést kérően, készen arra, hogy egy gyors bocsánat után elsiessen.
Az asszony megmerevedett. Teljesen szembe fordult Robival, és az arcát kezdte fürkészni. Robi érezte, ahogy Ági szemsugara milliméterről milliméterre tapogatja le. Már bizonyos volt abban, hogy ez a középkorú, reménytelenséget árasztó, szétesett nő valóban Ági. Miért is szólította meg? Egyszerűen kiesett belőle az az „Ági?”.
„Igen, Ági vagyok – mondta nő, te pedig a Feri…, nem, nem Laci, vagy várj, nem emlékszem a nevedre, de tudom ki vagy. Segíts már.”
Robi nem mondta volna a nevét, ha nem látja a nő szemében az egyre erősödő csillogást. Igen, a nevét elfelejtette, de ami köztük volt, azt nem. Az pillanatról pillanatra egyre erősebben jött fel benne, akárcsak Robiban. Rövid, alig pár napig tartó, gyilkosan szenvedélyes valami volt. Nem lehetne szerelemnek hívni. Inkább volt az, mint kiéhezett embereknél az első, fuldokló nagy harapás.
„Robi vagyok, bár mindegy…” – válaszolta a férfi, mert tényleg mindegy volt. A nő csak a nevét nem tudta, de minden másra érezhetően emlékezett.
Mindketten siettek. A zajos metróállomás nem a legjobb hely volt arra, hogy kibeszéljék, mi történt abban a huszonvalahány évben, mióta nem látták egymást. Későbbi életük során mindkettőjükkel sok olyasmi történt, amit senkivel sem osztottak volna meg szívesen. Robi a huzatos mozgólépcső előtt azért is gyűlölte magát, mert szégyellte ezt a nőt. „Istenem, hogy néz ki? Mi lett vele? Iszik? Alkoholista?”
Nincs nő, aki ezt meg nem érzi. Ági is meghallotta Robi gondolatait, és igyekezett gyorsan rövidre zárni a beszélgetést, pedig sokszor elképzelte, milyen jó lenne még egyszer találkozni élete egyetlen…
Hát búcsúzkodni kezdtek. Robi már éppen visszatette volna fülére fejhallgatóját, amikor Ági megfogta a karját. „Mit hallgatsz?” – kérdezte a végső búcsú helyett. Robi megmutatta neki telefonja képernyőjén a dal címét: Christine and the Queens – 5 dollars.
Ági elmosolyodott. Elővette telefonját, pöttyintett rajta egyet, és láthatóvá vált: Christine and the Queens – 5 dollars.
Facebook
Pinterest